Honfoglaló eleink lovai messze földön híresek voltak gyorsaságukról és kitartásukról. A magyarok lovaiból a környező népek is szívesen vásároltak, s az állomány elkallódásának megakadályozására a fejedelmek komoly vámokat szabtak ki a külföldre vitt lovakra.

A lovagkor közkedvelt spanyol-nápolyi lótípusa nem dobogtatta meg a magyar lótenyésztők szívét: kitartottak a könnyű, szikár, gyors magyar ló lehetett, amelyre a nyugatok kedvelt nehezebb típus egészen a mohácsi vészig nem gyakorolt hatást. Az ország három részre szakadásával azonban az eredeti magyar ló tenyésztése igazán csak Erdélyben folyt tovább, és kialakult a „székely ló”, míg a török hódoltság alatt álló területeken erősödött a keleti ló hatása, így a kladrubi és lipicai lovak fokozatosan egyre nagyobb szerepet kaptak az állomány nemesítésében.

A magyar lótenyésztés újbóli fellendülését Mária Terézia és II. József lótenyésztési rendeletei és Csekonics József kapitány kinevezése indította el. Csekonics volt az, aki megszervezte az állami ménesek felállítását, neki köszönhetően jött létre a mezőhegyesi és a bábolnai ménesbirtok. A következő század békésebb időket ígért, így az eddigi tenyészcél – jó katonalovak előállítása – mellett a lóversenyzés fellendítése, az angol telivér nemesítő szerepe is helyet kaphatott. Ebben elsősorban gróf Széchenyi István tett múlhatatlan szolgálatokat a magyar lótenyésztésnek.

 Lipicai ló

 Kladrubi ló

Forrás: 100 jó kérdés a lovakról