Testalkatuk, megjelenésük alapján is megkülönböztethetjük a lovakat. Eszerint az egyik véglet az angol telivér, melynek jellemző vonása a könnyű csontozat, hosszú, karcsú test és végtagok, megnyúlt izmok. Ez az alkat a gyors futásra termett. A másik véglet a zömök, rövid testű, erős csontú és izomzatú igásló. Erre példa a belga hidegvérű, a berton ló, a percheron vagy a suffolk punch. Ezek a nehéz fajták tipikusan északi elterjedésűek. A két véglet közötti skálán helyezkedik el az összes többi, az egyik, vagy a másik végéhez közelebb. Tulajdonságaikat mindannyian őseiktől örökölték, de ma már ebben egyre nagyobb mértékben játszik szerepet a mesterséges szelekció, vagyis az emberi beavatkozás. Több módja is van a tenyésztésnek, de mindegyik lényege, hogy a legkiválóbbnak ítélt példányokat tenyésztik tovább. Egyik módszer például, hogy különböző fajtájú, és eltérő tulajdonságú lovakat kereszteznek egymással, így kettőjük utódja egy harmadik, új fajtát hozhat létre, amely ideális esetben mindkét szülőtől annak kívánt tulajdonságait örökli és örökíti tovább. A gyakorlatban ez persze nem ilyen egyszerű, csak sok-sok lépésben érhető el a kitűzött cél, ami sokféle lehet: agy sikeres és népszerű fajta kicsi hiányosságát pótolni éppen úgy lehet cél, mint a testméretek növelése, vagy éppen egy kissé durva lovat finomabb alkatúvá nemesíteni a kellemesebb megjelenés érdekében. Ezek a célok minden esetben a felhasználás érdekeit szolgálják: a legjobb példa erre a boulogne-i ló (boulonnais). Az eredendően északi típusú, nehéz testű lovat két történelmi is érte keleti hatás: először a római légiók keleti lovai által, másodszor a keresztes hadjáratok idején az arab lovak segítségével. A nehéz páncélzat terjedésekor (14. sz.) szükségessé vált, hogy a testméreteket ehhez mérten megnöveljék (egy páncélos lovagot hordozó lónak az összes vértezettel, fegyverrel és lovasával együtt több, mint 160 kg-ot kellett cipelnie!). Ehhez északi hidegvérűeket használtak, majd keresztezték még spanyol lovakkal is. Mindezek a hatások vezettek oda, hogy a mai boulogne-i lovat a legnemesebb hidegvérű lóként ismerik, és a legszebb tartású és arányú az igáslovak között.

A boulogne-i ló hazája Északnyugat-Franciaország - nemes tulajdonságai ellenére ma már inkább csak a húsáért tenyésztik

A shire az angol középkori csatalótól, a nagy lótól (great horse) származik, rendkívül teherbíró, és sokak szerint a világ legjobb hidegvérű lova

  A fizikai adottságok tehát behatárolják, hogy milyen tevékenységre lesz alkalmas gazdájuk. Önmagukban azonban ezek még nem jellemzik kimerítően tulajdonosukat. A ló pszichés alkata is meghatározó a teljes jellemzés szempontjából. Az ösztöneit éppúgy örökli és örökíti, mint a látható külső tulajdonjegyeket. Ebből következik, hogy a fajták viselkedésükben is ugyanolyan színes képet mutatnak, mint a testalkatuk tekintetben. Az ösztönös és fizikai képességeinek együttese alapján elvárható veselkedése határozza meg egy adott ló vérmérsékletét. Eszerint nevezzük a kecses és intelligens arab lovat a melegvérűek őstípusának (vagyis a hozzá hasonló alkatúakat melegvérűeknek), a nehéz testű, erős fizikumú északi fajtákat pedig hidegvérűnek.

  A küllem a lovak több ezer éves tenyésztése során egyre inkább értéket képviselt. Ez nem csak a fajták közötti összehasonlításban nyilvánul meg, hanem az egyes fajtákra jellemzően elvárható sajátosságok, és az adott példány setében ezek meglétének vagy hiányának értékelésében is. Mindezen elvárásokat összegezve létrejött egy arányrendszer, amely fajtától függetlenül a ló megjelenésének egészét értékeli. Ez az arányrendszer a test különböző részeinek egymáshoz és a test egészhez mért aránya szerint segít felmérni a ló erényeit és hibáit.

  A tökéletesen arányos felépítésű ló egyik jellemzője, hogy a következő adatok egyenlőek legyenek: a fej hossza, a sarokgumó talajtól mér távolsága, a sarokgumó és a térdkalács közötti távolság, az első lábon a szarugesztenye magassága, a hát és a has vonalának alsó éle, a térdkalács és a csípőszöglet közötti távolság. Úgyszintén megegyezőnek kell lennie a boka-könyök, könyök-mar távolságnak. Elölnézetben a vállcsúcstól lefelé induló függőlegesnek át kell haladnia a lábtő, boka és a csüd középvonalán. Hátulnézetben ez a függőleges az ülőgumótól indul, és a sarokgumó, a szár és a csüd közepén halad át. Egyéb, több részletre vonatkozó szabály is ismert, de a fentiek alapvetően meghatározóak. Amikor a ló külleméről beszélünk – főleg, ha minősítjük -, fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem valami öncélú, kényeskedő úri passzió. A több ezer éves tenyésztői tapasztalat felismerte a külső jegyek és a teljesítőképesség összefüggéseit. Így tehát az egyik tényező ismeretében következtethetünk a másikra. Ilyen egyszerű, tapasztalati úton alakult át lassan a gyakorlati igény esztétikai élménnyé.

Az arányos ló megjelenése is harmóniát sugall. Mozgása kiegyensúlyozott és gazdaságos, mert a tökéletes arányok lehetővé teszik, hogy a testrészek funkciójuknak megfelelően, gazdaságosan működjenek. A hibás küllem valamilyen alkati hibát jelent, a hibás testrész pedig kényelmetlen mozgásokra kényszeríti az állatot. Ez többletenergiát von el tőle, tehát hamarabb kimerül, ezért gazdaságtalan. Tipikus hiba pl. francia lábállás, amikor a lábvég kifelé fordul. Ennek következtében a láb lépésben kifelé induló kört ír le, és ez fölöslegesen megterheli a végtagot. Ezt a hibát azonban hozzáértő patkolással mérsékelni lehet.

  Az általános funkciók szempontjából ideális jellemzőkkel rendelkező ló leírása nagyjából a következő: egyik legfőbb elvárás a kellően mély mellkas, amikor a mar legfelső pontja és a mellkas alsó vonala közötti távolság megegyezik az utóbbinak a földtől mért távolságával. Ez a tüdők megfelelő kitágulásához szükséges. A nyaknak elég hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy a ló gyors legyen; kb. a fej hosszának másfélszerese a jó arány. A vastag és rövid nyak erős ugyan, de nem teszi lehetővé a gyors mozgást. Hátasló esetében további elvárás, hogy a valódi bordák laposak és hosszúak legyenek, az álbordák pedig kidomborodóak és szintén hosszúak. Ez a lovas kényelmét szolgálja, és persze ezen keresztül a hosszabb ideig tartó teljesítőképességet. A hát ne legyen túl hosszú, mert az csökkenti a teherbírást. A jó hátasló válla dőlt (kb. 43°), a lapockája hosszú, a felkar pedig rövid. Kívánatos a térölelő alacsony lépés, ehhez pedig a meredek vállú ló túl rövideket lép.

  A fej sokkal többet mond el a ló természetéről, mint bármely más testrész. A nemes ló feje finom metszésű és száraz, nem túl nagy, mert az megterheli a test első részét, de ha túl kicsi, az is felbontja a mozgás összhangját. Ideálisak a nagy, kifejező szemek, a légzést segítő nagy, tág orrlyukak és a mozgékony fül.

  Ha a szügy túl széles, a ló dülöngélve jár, de ha túl keskeny, az első lábak súrolhatják egymást. Felnőtt lónál a mar ás a far egy vonalba kell, hogy essen.

  A farnak erősnek kell lennie. Ha csapott, és a farok nagyon alacsonyan tűzött, az a far gyengeségére utal. A hátsó lábak gyengeségét mutatja a tehenes állás, amikor a jobb és a bal csánk túl közel kerül egymáshoz. Ez alól kivétel néhány fajta (főleg hidegvérűek), ahol ez a jellemző sajátosságok közé tartozik, ezért nem számít hibának. Ennek az ellenkezője, a dongaállás szintén hiba.

  Az első lábak esetében kívánatos az elálló könyökízület, mert a bordákhoz simuló túlságosan kötött. Az alkar legyen hosszú és izmos, a lábtő nagy és széles, a szár pedig rövid, és körmérete teljes hosszában egyenletes. A csüdnek közepesen hosszúnak kell lennie, a boka pedig nem lehet duzzadt.

  A ló koráról a fogazata körül fontos információkat. Az első tíz évében viszonylag pontos lehet ez a becslés, azután már csak gyakorlott szakember képes rá. A csikó fog nélkül jön a világra, és tíznapos korában bújnak ki a középső metszőfogai. A tejfogak (csikófogak) sora 6-9 hónap alatt, a maradandó fogsor 5-6 éves korra lesz teljes. Ekkorra az alsó és felső állkapocsban 12-12 őrlő (hátul), és 6-6 metszőfog (elöl) helyezkedik el. 6 éves korig tehát a fogsor kifejlettsége ad támpontot, azután pedig a rágófelületen a kopás következtében kirajzolódó mintázatok.

Fekete  Sárga Sötétpej

  A lovakat kellő biztonsággal felismerni és megkülönböztetni fajtájuk szerint igazából csak a szakemberek, de legalábbis hozzáértők tudják. Van azonban olyan tulajdonságuk is ezeknek a pompás állatoknak, ami a laikust is elkápráztatja, ez pedig a színük, a szőrszínek sokasága. A szakemberek 15 alapszínt különböztetnek meg, ezek pedig a következők: szürke, szeplős szürke, almásszürke, mosott aranysárga, sárga, májságra, pej, sötét pej, fekete, vércsederes, acélderes, fakó, párductarka, tarka, fekete-tarka.

Orrfolt és csillag  Csüdben kesely

  A szőr színén kívül további természetes jegyek is segítenek azonosítani egy-egy állatot, ezek a szabálytalan fehér foltok a test egyes részein. Leggyakoribb előfordulási helyük a fej és a végtagok, de lehetnek a hason, a horpaszon vagy másutt is. Ezek csak az adott példányra jellemzőek. A foltok helye, alakja és mérete szerint számtalan elnevezés ismert. Fejen pl. csillag, hóka, lámpás, orrfolt, tejfölös szájú stb.; lábon: harisnyás, kesely, félszár kesely, hermelinkesely. Az alapszínek között tarkát is találunk. Ilyenkor az egész testre kiterjedően vonatkozik kettő vagy több szín, bár ezekben az esetekben is megállapítható az egyik szín túlsúlya. Érdekes, hogy ezt a színt Amerikában – és sehol máshol a világon – különálló fajtaként ismerik el. Többféle elnevezése is van, mint pl. a pinto, calico vagy az appaloosa. A színüket, mint ahogy egyéb tulajdonságaikat is, őseiktől öröklik a lovak. Különböző színek esetén dominánsnak nevezzük azt a színt, amelyik az utódon érvénybe jut, recesszívnek azt, amelyik nem. A lovak esetén a szürke szín domináns a következőkkel szemben: fekete, pej, sárga. A pej domináns a feketével szemben, a sárga pedig minden más színnel szemben recesszív.

Fagyasztott bélyeg a ló farán

  Az egyedek azonosításához gyakran kevésnek bizonyultak a természetes jegyek, ráadásul megvan az a hiányosságuk, hogy nem mutatnak mindenki számára egyértelmű származást. Továbbá, mivel a lótolvajlás egyidős a lótartással, szükségessé vált a tenyészetekben és ménesekben bélyeggel, tulajdonjeggyel ellátni a lóállományt. A ma használatos bélyegeket (régies magyar kifejezéssel: billog) általában kétféleképpen állítják elő: sütéssel vagy fagyasztással. Előnyük – azon túl, hogy szintén végleges nyomot hagynak az állat bőrén -, hogy egyértelmű azonosítóként szolgálnak. Gyakori, hogy egy-egy sajátos rajzolatot, emblémaszerű ábrát vagy szám- és betűjeleket, esetleg ezeket együtt alkalmazzák.

  Már a sztyeppén legeltető nomád magyarok is a combra sütött ún. tamgával jelölték lovaikat. Elődeik még fülbe vágott csipkét használtak ere a célra. Az ilyen jelöléseket összefoglaló néven szerzett bélyegnek nevezzük.

Forrás: Mit kell tudni a lovakról?